A mai nyugati világ azt hirdeti, hogy az emberi élet, de legalábbis a politikai élet legfontosabb
kérdése, hogy milyen világot hagyunk a gyermekeinkre. „Micsoda kolosszális tévedés”,
mondta a minap napjaink egyik közismert politikusa, aki szerint a dolog épp fordítva van.
„Nem az a kérdés, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem hogy milyen gyermekeket
hagyunk a világra.”
2024. június 27-én, szent László királyunk liturgikus emléknapján ballagás volt a Szepsi
Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpont Napocska - Óvoda Méhecske csoportja 14
tagja számára. Jó volt együttlátni a szülőket, a nagyszülőket, a pedagógusokat és az
iskolabarátokat népünk egyik jeles történelmi egyéniségének ünnepén. Szent László királyban
virágzott ki ugyanis jellemző típussá magyar kereszténység - benne forrt össze a keresztény
szentség a nemzeti szellemmel. Addig a kereszténység magyar honban, mint idegen földbe
ültetett fa volt, amit Szent István király könnyeivel, a hithirdetők a keresztvízzel, a vértanúk a
vérükkel öntöztek. A fa ugyan megfogamzott ezen a tájon, de még nem gyökeresedett meg
úgy, hogy magába tudta volna szívni ennek a földnek a sajátos elemeit, amelyek szerint: színt,
alakot, életet tudott volna ölteni. A kereszténység úgymond még nem volt magyar. Az
emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem, mert a nemzet akkor válik
kereszténnyé, amikor eszményeit is megkeresztelik.
Ezt segítette megmutatni, előélni Szent László Király, aki tudatosan küzdött, harcolt és
győzött a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét
léptette be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel
vezette be az Egyházat a magyar népéletbe.
Szent László 1046 körül született Lengyelországban. Atyjától, I. Béla királytól a lovagi
erényeket és az ország-kormányzás elveit, anyjától, Richeza lengyel hercegnőtől a szilárd
katolikus hitet és a mély vallásosságot örökölte. 1077-ben került a magyar trónra. Az ország
kereszténnyé tételét, amelyet Szent István és a többi apostoli lelkületű hittérítő útnak indított,
eredményesen fejezte be. Nagyváradon és Zágrábban püspökséget alapított, több bencés
monostort létesített, 1092-ben Szabolcs városában zsinatot tartott. Ennek intézkedései
hathatósan emelték a papság és a nép - vallási, valamint fegyelmi színvonalát. A kunokat és
más pogány törzseket, amelyek Magyarországra betörtek, legyőzte, és innen kiűzte. A
szenvedőket és a szerencsétleneket atyai szeretettel felkarolta. 1095. július 29-én Nyitra
mellett halt meg, földi maradványait a nagyváradi székesegyházban temették el. Sírjánál
csodák történtek. Ezeket, valamint erényeit és érdemeit megvizsgálva III. Celesztin pápa,
követe, Gergely bíboros által Váradon 1192. június 27-én a szentek sorába iktatta. Leánya,
Szent Piroska, Iréné néven bizánci császárné lett.
Napjaink egyik kihívása népünknek újra megmutatni a hős, a daliás, a vitézes kiállást az
evangéliumi értékrend, a keresztény kultúra, identitás, az anyanyelv ápolása, őrzése és
továbbadása terén. Nagy köszönet és hála mindazoknak, akik megértve az idők jelét készek
gyermekeiket, a jövő nemzedékét ilyen értékekben nevelni és neveltetni, tanítani és taníttatni,
művelni és műveltetni, mert „Nem az a kérdés, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem
hogy milyen gyermekeket hagyunk a világra.”