Kultúrkörünkben az idén is május első vasárnapján ünnepeltük az Anyák Napját. Hála Istennek Szepsiben már az új egyházi iskolában, ahol a növendékek legkisebbjeitől kezdve a legnagyobbakig színvonalas kultúrműsorral szállt a köszöntés az édesanyák felé, akik láthatóan meghatódva fogadták a tanúságtételt: a készséges ragaszkodást szellemi, lelki és anyagi értékeinkhez.
Senki közülünk nem tudja, hogy mikor kezdődött a létünk itt a térben és időben. Mikor volt az a pillanat, amikor édesanyánk szíve alatt elindultunk lenni.
Az időpontot nem tudjuk, de tudjuk a helyet: édesanyánk szíve alatt. Ha valamiért ma hálásak lehetünk, az az a pillanat és az a hely, ahol, és amikor elindultunk lenni. Ennek a hálaadásnak van ma a különös napja és alkalma. Nem véletlenül száll ma sokunk ajkáról a hálás fohász: köszönöm Istenem, az édesanyámat…
De, nemcsak puszta testi életünk van. Többek vagyunk, mint a gyöngyvirág, a fóka, vagy a kismadár. A Mindenható gyermekei. Hol és mikor kezdődött itt a térben és az időben ez az Istengyermeki életünk? Az első Pünkösdkor, akkor, amikor Isten nem szűkösen, de túláradó bőséggel ajándékozta a világnak a Szentlelket, aki a legbensőségesebb isteni életbe képes bevonni az embert. Ezért a keresztény hit nem csupán egy bizonyos tanítással való értelmi-érzelmi azonosulás, hanem élet, amely túlmutat a földi lét keretein.
Nekünk nem a földön járó Jézus nyomába kell szegődnünk, mint az apostoloknak; nem is a kereszthalálában kell felismernünk, hogy Ő valóban Isten Fia, mint ahogy a római századosnak; de még csak nem is a feltámadásában kell Őt Urunknak és Istenünknek vallanunk, mint Szent Tamásnak. Számunkra a minden Pünkösddel, a Szentlélek kiáradásával kezdődött, ami a mi személyes életükben, a keresztségünkben vette kezdetét, akkor, amikor krisztusi élet betöltött bennünket, s ami életünk folyamán a hit által egyre jobban kibontakozik bennünk és közöttünk.
Tanúságtételünknek innen kell forrásoznia. Tanúskodni az Úr Jézusról azonban nem azt jelenti, hogy elmondjuk a történetét, nem is csupán azt, hogy Megváltónknak valljuk, sőt még csak az sem, hogy hirdetjük az Ő tetteit és tanítását, hanem végső soron azt jelenti, hogy ugyanazt az életet éljük, amit Ő: az Ő istengyermeki életét a magunk körülményei között. Itt és most.
Reményik Sándor verssorait önmagunkra vonatkozatva azt is mondhatnánk:
Akarjunk lenni déli harangszó,
mely győzelmet sejtet: s halló fülekbe eseng
és biztat: megtartani, ami a miénk!
Megtartani a hitet, a keresztény értékrendben.
Megőrizve továbbadni az anyanyelvet és a kultúrát.
S nem hagyni a templomot, a templomot és az iskolát.
Akarjunk fókuszlámpa lenni,
az üveg egy kicsi része,
mely lángra lobbant hűséget, ragaszkodást s égi bért,
mely éveken át megmaradt,
s csendben konokúlt: hamuban és éjben,
a lángot tovább adni …
Akarjuk? Akarod?
Nem számít: jut-e nekem, neked, nekünk itt egy nyugalmas sarok!
Nyugodni máshol fogunk.
Itt és most, más a tét: varjú a száraz jegenyén…
Én, itthon maradok.
Mert mindnyájunk életében eljön a pillanat,
amikor rájövünk:
kell egy hely, egy nyelv, egy otthon,
ahol az ember az övéi között, szeretetben, biztonságban élheti életét,
ahová visszatérhetünk,
ahol az élet nem hullik a semmibe.
Adja Isten, hogy a mi nemzedékünk is beismerje, itt és most mi következünk: népünknek, hazánknak, egyházunknak most itt van ránk szüksége. Sőt, adja Isten, hogy amikor majd gyermekeink, unokáink és dédunokáink is rádöbbenek a haza, az egyház, a nemzet szükségességére - példás életünk gyümölcseként legyen még haza, egyház és nemzet.
Számunkra pedig beteljesedett jutalommá legyenek Dienes Valéria gyönyörű verssorai:
Jön az Isten
Három és az Egy
Látod már, hogy
Honnan merre megy
Hazamentél
Nem hiányzik semmi
Elindultál
Mindörökké lenni.
E készség megerősítését kívánta szolgálni papjaink záró áldás is.
