Kányádi Sándor szerint: Nekünk egyetlen hazánk van - ez a magyar nyelv. Ennek kapcsán vetődik fel néhány izgalmas kérdés: Mi következik ebből? Mi végre vagyunk a világban? Egy-egy nemzetnek és benne egy-egy nemzedéknek mi a célja? Mi a küldetése? A költő így fogalmaz: A nemzet célja az, hogy megmaradjunk. De mi végre maradjunk meg? Hogy átörökítsünk. De mit örökítsünk át?
A Szentírás szerint a zsidó nép Isten választott népe. A zsidó nyelv pedig Isten kiválasztott nyelve a zsidó nép számára. És a szlovák, a cseh, a lengyel, a román… és a többi nyelv és nép, azok kinek a választottjai? A többi nép talán mostoha? Nem. Isten nem személyválogató (Gal 2,6). Sőt, „mindenki kedves előtte, aki féli, és az igazságosságot cselekszi, bármely nép fia is” (Apcsel 10,35). Az elmondottak függvényében tehát az is igaz, hogy a magyar nép is Isten kiválasztott népe. És a magyar nyelv is Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára. Mi is Isten kiválasztott népe vagyunk, a mi nyelvünk is ajándék.
Az ajándékkal azonban nem szabad illetlenül bánni. Értékelni kell. Örülünk, köszönjük a nagyszerű kezdeményezést is, ami itt és szerte a szűkebb pátriában történik. Sok szinten, sok helyen. A családban, a tanintézetekben, a művelődési házakban és nem utolsó sorban - templomainkban. Köszönet, hogy értjük Reményik Sándor féltő szavait:
Az ige
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!
És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!
Mi tehát egy nemzet és benne egy nemzedék célja? Hogy az Isten által a számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, és továbbadja népe örömére és Isten nagyobb dicsőségére. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk. Sőt, lehet, hogy már más nyelven tanulsz, és más nyelven írsz, de legmeghatóbb pillanataidban magyarul álmodsz és magyarul sírsz!
Ezért kell sokszor idéznünk Apáczai közismert sorait: „egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk az anyanyelv”. Batyunk, amelyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A botunk, amire támaszkodhatunk. És fegyverünk, amivel a leghatékonyabban védekezünk. Ez mind - mind az anyanyelv.
Adja Isten, hogy az ilyen és hasonló rendezvények továbbra is hatékonyan mélyítsék el a felelősséget, a készséget, a bátorságot és az igyekeztet legdrágább kincsünk - anyanyelvünk ápolása, őrzése és továbbadása érdekében. Adja Isten, hogy az idősebb nemzedék, felelősen ápolja a gyökereket, mert csak ahol épek a gyökerek, ott lesznek épek a hajtások is.
Adja Isten, hogy olvassuk, mondjuk, hallgassuk költőink, íróink, tanítóink, lelkipásztoraink, papjaink Isten igéjének és örök igazságainknak anyanyelvünkre lefordított és napjaink problémáira alkalmazott szavait. Manapság ugyanis sokan azzal büszkélkednek, hogy apjuk, nagyapjuk, dédapjuk milyen karakán és hithű magyar ember volt. Ez szép és példaértékű. De sokkal szebb és példaértékű, ha valaki el tudja mondani, hogy az unokám, a dédunokám is hithű, karakán magyar ember.
Csak kívánni lehet, hogy ezzel a bizalommal merjünk mindnyájan értékeket teremteni, nagylelkűen segíteni másokat és követni Krisztus Urunk tanítását. Még akkor is, ha ezt semmilyen, különös földi érdek nem indokolja, de értelmessé és értékessé teszi az a tény, amelyet a kiskatekizmus így fogalma meg: azért vagyunk a világban, hogy Istent megismerjük, megszeressük, parancsai szerint éljünk és így a ránk bízott feladatot elvégezve, elérjük az élet, a lét teljességét.